AGROANALÍZIS TUDOMÁNYOS TÁRSASÁG BUDAPESTI LÉTVÉDÕ KÖRE

(1036 BUDAPEST, Lajos u. 115., Tel./fax: (36-1) 250-6064 AQUANET.FW.HU (Google keresõ programmal könnyen hívható)

Vissza a nyitóoldalra / Vissza a fõtéma jegyzékre / Vissza az elõzõ oldalra

3.,

Sütõ Gábor nyugalmazott nagykövet "terrorizmus" címû cikke, mint további háttéranyag a Demszky Gábornak írt észrevételekhez.

Ami a terrorizmus mögött meghúzódik.

A nemzeti keretekben és a nemzetközi viszonylatban egyaránt növekvõ társadalmi igazságtalanság, más szóval, az erõszakolt globalizáció, napjainkban elkerülhetetlenül és ugyancsak növekvõ mértékben szüli a harcot önmaga ellen. A rendkívül egyenlõtlen erõviszonyok különleges harci eszközök alkalmazására
kényszerítik a gazdaságilag-pénzügyileg, katonailag gyengébb, viszonylag elszigetelten, de megingathatatlan határozottsággal küzdõ erõket. A globalizmus szinte minden kiutat, érvényesülési lehetõséget elzár egész népek elõl, amelyeknek a globalizmus fegyvertára nem áll a rendelkezésére, ezért a szükségszerûen a számukra egyedül lehetségesnek mutatkozó módszerek, pl. a terrorizmus alkalmazására kényszerülnek, bár meglehet - ne legyünk irántuk eleve elõítélettel - önmaguk sem hívei a terrorizmusnak, hiszen õk is látják, hogy ártatlan emberek életét is követelheti. Nem békülhetünk meg vele, de látnunk kell, hogy az emberi történelem sohasem volt mentes az erõszaktól, csak a megjelenési formái változtak: Káin furkósbottal ölte meg Ábelt, az imperialista globalizmus rakétákat, robotrepülõgépeket, stb. használ, s az áldozatainak száma felmérhetetlen.

Egyetlen ártatlan ember életének kioltása sem elfogadható azonban semmilyen él érdekében, semmilyen eszközzel. Ez utóbbira különleges hangsúly esik, mert amíg a terrorizmus látványos eszközökkel öl meg embereket, akiket hivatalosan meggyászolnak, a globalizmus az emberhez méltó szociális feltételek megvonásával, lnyomorítással, kizsákmányolással, kamatrabszolgasággal, fegyveres agresszióval, más népek természeti kincseinek kisajátításával tömegeket nyomorít és öl meg, akikrõl viszont szó is alig esik. Mindkét esetben ártatlan életeket oltanak ki, de ezek a különbségek mégis nagyon-nagyon elgondolkodtatóak.

Az imperialista globalizmus emberi értékeket és elveket vesz semmibe, nemzeti érdeket és értékeket semmisít meg; a terror vétlen embereket csonkít és öl meg. Mindkettõ támadás az emberi civilizáció ellen, e minõségükben össze is függenek, és mint mindig, ez esetben is az ok-erõszak váltja ki a következmény-rõszakot. Ne vonakodjunk levonni a következtetést: a terrorizmus bizonyos országokban az adott körülmények között, a lehetséges társadalmi válasz a globalizmus gazdasági, énzügyi, kozmopolita, nemzetellenes, rasszista - és vég nélkül sorolhatnánk a találóbbnál találóbb jelzõket - erõszakára. Akik tehát csak az egyébként valóban szomorú és ellentmondásos következményeket láttatják és ítéltetik el, de mélyen hallgatnak az okokról, akarva-akaratlanul a világot csapják be. A globalizmus és a terrorizmus jelenleg nem elemezhetõ egymástól elkülönítve; ha csak a terrorizmus ellen harcolunk, a globalizmust erõsítjük, de ha a globalizmus ellen harcolunk, a terrorizmust is gyengítjük. Ezért ne hagyjuk becsapni, s ne is csapjuk be önmagunkat, kutassuk az okokat, nézzünk mélyebben a terrorizmus mögé. Az itt következõ gondolatébresztõ, annak tudatában, hogy messze nem meríti ki a témakört, ezt szeretné elõsegíteni. Elvi alapvetés.

Mi sem logikusabb, mint hogy induljunk ki a terrorizmus fogalmából. Azonnal meg is döbbenünk, mert bár a terrorizmus szerepel számtalan politikusi megnyilvánulásban, egy- és többoldalú nyilatkozatokban, kifejezetten a témakörrel foglalkozó hivatalos okmányokban (a gépeltérítésekkel foglalkozó, a pénzmosás elleni és egyéb konvenciókban), sõt évek óta ez a legtöbbször elõforduló kifejezés a hírközlõ eszközökben, sokan meg is fogalmazzák a maguk módján, hogy mit értenek alatta, de a mai napig nincs egységes nemzetközi-jogi meghatározása. A terrorizmus valós társadalmi jelenség, a hétköznapok embere pontosan tudja is, hogy a gyakorlatban mit jelent, de az ellene folyó harc éllovasai nem veszik a fáradságot, sõt kísérletet sem tesznek rá, hogy kidolgozzák az egységes nemzetközi-jogi meghatározását. Arról meg szó is alig esik, hogy a terrorizmus mögött sok szempontból elkülönülõ, számos esetben nemzeti háttérrel rendelkezõ mozgalmak állnak, mégpedig kifogyhatatlan utánpótlással, amirõl maga a globalista erõszak gondoskodik nap, mint nap, és azután "csodálkozik", hogy az ellene folyó harc és hadakozás ellenére, a terrorizmus csak növekszik. A hétköznapi ember nem osztja a terroristákat jókra és rosszakra sem, de megdöbbenéssel fedezi fel, hogy a nagypolitika így jár el, kettõs mércét alkalmaz: gyakorlatilag leszûkíti a terrorizmust egyes nemzeti-felszabadító, és a globalizmus-ellenes mozgalmak esetenként törvénytelen erõszakos, fenyegetõ, vagy tiltakozó akcióira, és mélyen hallgat arról, hogy ma a világ országainak nagy részében dúl az alkotmányellenes állami terrorizmus.

Az Amnesty International adatai szerint 1993-2002 között 120 országban volt tetten érhetõ az állami terrorizmus: nevezetesen az emberi jogok és méltóság megsértése, az állampolgári jogok és a véleményszabadság korlátozása, a faji és a vallási megkülönböztetés, nemzetközileg pedig újabb vasfüggönyök létesítése, "berlini falak" felhúzása, ellenségnek kikiáltott politikusok célzott meggyilkolása, erkölcs, politika és kultúra diktálása a gyengébbeknek, a népirtás kifinomult módjai, a gazdasági kincsek megszerzését célzó igazságtalan háborúk, stb. Ez a globalizmus állami terrorizmusa, "a miénk", amelyet hallgatólagosan "jónak" tekintenek, de amely szüli "az övékét", az ellenállás terrorizmusát, amely ellen viszont harcot hirdetnek. Pedig az "eredendõ bûn" éppen abban áll, hogy az imperialista globalizmus hadüzenet nélküli háborút folytat a világ ellen, ezen belül a cionizmus az arab népek ellen, a terrorizmus meg védekezésül visszacsap. Ismét hangsúlyozzuk, egyikõjük ártatlan áldozatokat követelõ tettei sem igazolhatóak, de ez közöttük az ok-okozati viszony. Ezért nem is csoda, hogy már itt megáll a terrorizmusellenes élharcosok tudománya: a világ napjainkban egyre gyakrabban szembesül a terrorizmussal: emberi élet, öröm és szomorúság, vágy és érzelem, terv és eszme, cél és eredmény válik semmivé egy pillanat alatt, de nem is törekednek az egységes meghatározás kidolgozására. Akkor MI ellen harcolnak és kényszerítik harcba a világot, benne a hazánkat is? Önmagukban e körülmények annyira leleplezõk, hogy akár végkövetkeztetést is le lehet vonni belõlük: "hivatalosan" mindig az a terrorista, akit az erõsebb a saját megfontolásai alapján annak "kinevez". Történelmileg ez hátralépés, komoly akadály a terrorizmus leküzdése elõtt, s ha nem áll be benne változás, a ma komoly kihívása, a holnap leküzdhetetlen problémájává is válhat.

Egy kis történelem.

A terrorizmus nem mozgalomként, vagy eszmeként meghatározható izmus, ezért, ez esetben, ez a szóvégzõdés kissé zavartkeltõ is lehet. A terrorizmus meghatározott körülmények szülte harci módszer, amelynek önmagában véve nincs semmiféle politikai, osztály-, társadalmi, vagy nemzeti tartalma; az értékelése mindig attól függ, hogy ki alkalmazza, vagy kényszeríti ki, és milyen céllal, ugyanúgy, mint egyéb módszerek esetében. Ez nem mond ellent annak, hogy az alkalmazói beleviszik a saját vallási, történelmi hagyományaikat, tapasztalataikat. Tagadhatatlan az is, hogy létezik terrorizmus a terrorizmusért, azaz, amikor semmi társadalmi cél nincs mögötte.

Például, a maffia és a maffiaszerû cselekmények is a terrorizmus válfajai. Van azonban vallási, faji, politikai, nacionalista jellegû, sõt szellemi terrorizmus, vagy az említett állami terrorizmus és a vele szembenálló ellenterrorizmus, úgy nemzeti, mint nemzetközi szinten.

Az antiterrorista élharcos államok vezetõinek kifejezetten a kezére játszik a terrorizmus egységes nemzetközi-jogi meghatározásának hiánya, mert így vakon elfogadtathatják, hogy ez olyan izmus, amelyet nem tudnak ugyan megfogalmazni, de az fenyegeti a civilizációt, a nemzetközi jogrendet, stb. Ez a körülmény Izraelnek is nagyon kedvez. De nemcsak a fogalmi meghatározást nem szorgalmazzák, hanem, igyekeznek tiltani az ok-okozati viszony elemzését is, mivel így, egyrészt, eltitkolhatják, hogy éppen az általuk erõszakolt globalizmus fenyegeti a civilizációt, veszi semmibe a nemzetközi jogot, sõt váltja ki a terrorizmust; másrészt, a politikai-katonai hatalom, a hírközlõ eszközök birtokában mindig õk határozhatják meg, hogy ki a terrorista az adott pillanatban. A gyarmatokon nem volt olyan nemzeti-felszabadító mozgalom, amelyet ne minõsítettek volna annak idején terroristának. De látjuk, hogy a terrorista lehet akár egy volt szövetséges is, aki már
túl sokat tud, s ezért kényelmetlenné vált, mint Oszama bin Laden, vagy Szaddam Husszein. Reagan elnök 1985-ben, a Fehér Házban fogadta az afgán mudzsahed küldöttséget, és kijelentette, hogy "Ezek az emberek erkölcsileg egyenértékûek Amerika alapító atyjaival"; néhány év múlva pedig, agressziót követve el Afganisztán ellen, hajtóvadászatot rendeztek Oszama bin Laden ellen, sõt vérdíjat tûztek ki a fejére. Szaddam Husszein sem volt addig terrorista, amíg háborúzott az USA-val szembehelyezkedõ Iránnal és a kurdokkal, sõt amerikaiktól kapott vegyi fegyvereket is bevetett ellenük. Id. George Bush még 1990-ben is magas szintû szenátori delegációt küldött Irakba, hogy jókívánságait közvetítse barátjának és szövetségesének, Szaddamnak, késõbb pedig õ maga is, majd a fia is háborút indított ellene,mert Irakban van a világ második legnagyobb kõolajkészlete, amire az USA-nak fáj a foga. Gyorsan változó világunkban a tegnapi hõs ma már terrorista, vagy fordítva, és - ha az USA, vagy Izrael érdekei úgy kívánják - holnap (a szövetségeseik rémálmára) ismét a visszájára fordulnak a dolgok. Idõben visszatekintve, találunk más hasonló példákat is. Menahem Begin 1942-ben megalapította Izrael legismertebb terrorista szervezetét, az Irgunt, 1947-ben felrobbantotta a brit megszállók jeruzsálemi fõhadiszállását, amiért terroristának nyilvánították és 100.000 font-sterling vérdíjat tûztek ki a fejére.

1977-ben mégis miniszterelnök lett, sõt 1978-ban, Anvar Szadat egyiptomi elnökkel megosztva, Béke Nobel-díjat kapott. Számos izraeli politikus futott be hasonló pályát, kezdte terroristaként, vagy meg is maradt terroristának. Jelenleg a néhány éve tömeggyilkosságokra parancsot adó, s a palesztin vezetõk célzott likvidálását irányító Ariel Sharon az USA legfõbb szövetségese, akivel az idõsebb Bush kerülte a találkozást - meg is kapta érte az antiszemita minõsítést! - a fiának viszont kebelbarátja. De a Palesztin Felszabadítási Frontot is hol terrorista, hol nemzeti-felszabadító mozgalomnak tekintették, Nyugaton is - anélkül, hogy a közel-keleti helyzetben minõségi változás állt volna be - s a vezetõjét, Jasszer Arafatot sokáig "nemzetközi terroristaként" körözték, majd a kilencvenes években ugyancsak békedíjat kapott. 1970-ben, Golda Meir akkori izraeli miniszterelnök nyíltan kijelentette: "Palesztinok? Nincs ilyen nemzet!" Ez a szemlélet látszott érvényesülni késõbb az USA-ban is. Az 1985. december 18-i New York Times szerint az USA-ba látogató jugoszláv külügyminiszter kérte George Schultz amerikai külügyminisztert, hogy vizsgálják meg a palesztin terrorizmus okait. Az újság szerint Schultz elvörösödött, rácsapott az asztalra és kijelentette, hogy "Az okoknak nincs semmiféle jelentõsége!" Az USA-nak, és feltétlen szövetségeseinek, azóta is ez az "elvi" álláspontja. De nem csak nekik. Emlékezzünk vissza, hogy 2001. szeptember 11-ével kapcsolatban, hazánkban - elítélõ álláspontjának kifejtése és együttérzésének a kifejezése mellett! - egyetlen politikusnak, illetve pártnak, Csurka Istvánnak és a MIÉP-nek volt szellemi és politikai bátorsága ahhoz, hogy javasolja megvizsgálni a kiváltó okokat. Az "eredmény": az orrukig látó kormánypolitikusaink és a kormány-politológusaink majdhogynem az õ nyakukba varrták magának a merényletnek az elkövetését is, de önmaguk azóta sem tudnak mit kezdeni a terrorizmussal, azon kívül, hogy elítélgetik, ami annak egy cseppet sem árt. Ilyen "elemzõkészséggel" nem is jutnak sehova. Ez nagy baj, de mégis a kisebbik baj. A nagyobbik az, hogy becsapják a néptömegeket. A globalista imperializmus és hazai szövetségesei nem is akarnak világosságot teremteni: azt kívánják, hogy a világ vakon tapsoljon a legelvetemültebb állami szintû terroristáknak, csak azért, mert az õ szövetségesük, vagy, mert õk személyesen valamilyen módon kötõdnek hozzá, és vakon ítélje el, sõt segítse elõ azok likvidálását, akik hazájuk, népük, érdekeik védelmében, semmi egyéb lehetõségük nem lévén, a végsõ eszközhöz nyúlnak. Még olyanok is akadnak, akik e kiszolgáltatott helyzetükben az erkölcsöt kérik számon rajtuk, de Jaszin sejk Sharon személyes irányításával történt meggyilkolásakor - amit még sok nyugati politikus is nyíltan és határozottan elítélt - ettõl cinikusan eltekintenek: "A kérdés nem az, hogy erkölcsös dolog volt-e megölni, hanem inkább az: célszerû-e?" (Népszava, 2004. március 24.) Az emberélet kioltása csak célszerûség kérdése? Aki idáig eljut, az képes még mélyebbre süllyedni.

A hidegháború éveiben elsõsorban maga az USA, de a nyugat-európai országok is segítették a terrorista rendszereket, életre keltettek egy egész sor terrorista szervezetet, s a Szovjetunió és a nemzeti-felszabadító mozgalmak ellen irányították õket. Ma pedig az USA, szembefordulva volt híveivel, önjelöltként tart igényt az ellenük irányuló harc vezetésére, miközben nemzetközi szinten ingadozás nélkül alkalmazza az állami terrorizmust, beleértve a legvéresebb válfaját, a háborút. Az amerikai Hadügyminisztérium tavalyi jelentése szerint az USA-nak jelenleg 103 országban 703 katonai támaszpontja van, és 13 repülõgép-anyahajója cirkál a világtengereken. Mint mindig, a tények ezúttal is önmagukért beszélnek.Akármilyen szuperhatalom is azonban az USA, fájdalmasan rá kell jönnie, képtelen arra, hogy egyfelõl terroristaként lépjen fel, másfelõl meg a terrorizmus elnyomásával próbálkozzon. Ebben a kérdésében sokáig a kettõs mércét sem alkalmazhatja: lehetetlen sikert elérni a terrorizmusellenes harcban, ha feltétlen szövetségesei népirtó terrorizmusát nemcsak elnézi, hanem teljes mellszélességgel támogatja, sõt önmaga is terrorista. A terrorizmus - társadalom-politikai probléma, de az USA az eddig eredménytelennek bizonyult katonai "megoldását" erõlteti, az igazi megoldást ígérõ politikai, szociális útra még csak nem is gondol. Pedig az amerikai elnök és az õt strómanként maguk elõtt tartó erõk pontosan tudják, olyan erõkkel kerültek szembe, hogy e politikájuk nem marad megbosszulatlanul, s hogy fõ szövetségesük, Izrael is mind védtelenebb az arab tengerben. Nem véletlenül általános az a vélemény, hogy a terrorizmusellenes harc beindulása óta nõtt a világban a fenyegetettség. 1993-2001 között az al-Khaida 5 merényletet követett el, a terrorizmusellenes harc elmúlt két évében pedig 17-t. Izraelben megszaporodott az öngyilkos merényletek száma, amelyek 1996-2000 között, amikor felcsillant a béke lehetõsége, megszûntek. A terrorizmusellenes harc eredménye, tehát, nem lett más, mint a terrorizmus eszkalálódása. Végül, az USA abban is biztos, hogy ismét ártatlan
emberek esnek majd áldozatul. Tehát tudatosan kockáztatja a saját és a szövetségesei lakosságának a biztonságát, akik kényszerítésére idegen országokba küldik a katonáikat az agresszor védelmére, ahogy ez Spanyolország esetében is történt.

A világ szemében mindez nemcsak újabb megoldhatatlan problémákat szülõ politikai hiba és semmi köze a jogos önvédelemhez, hanem erkölcstelenség, képmutatás is. A szövetségesei is annak tartják, ha nem is mondják ki, vagy éppen csak pedzegetni merik. A világ egyre inkább hiányolja, hogy az USA állandóan csak
harcot hirdet valami ellen, de pozitív eszmét nem kínál, sõt az emberiséget fenyegetõ valós globális kihívások megoldását is háttérbe szorítja.

Kik állhatnak a terrorizmus mögött.

Az eddigiek során olyan terrorista akciókra gondoltunk, amelyek elnyomott,
vagy fenyegetett népek körében, felszabadító mozgalmak keretében, azaz
feltételezhetõen társadalmi alapon jöttek létre. Ezek valós okokból, szélesebb
társadalmi erõk jogos céljaiért, kényszereszközzel vívják harcukat, aminek, sajnos,
mások is áldozatául esnek. E mozgalmak nyilvánosan, magukat megnevezve, a saját
népeik és a világ elõtt késedelem nélkül, nyilatkozatban vállalják a felelõsséget a
tetteikért. Napjainkban azonban a terrorizmus alkalmazása esetenként
áttételes és "kifinomult", s még az sem kizárható, hogy egyes esetekben
éppen azok alkalmazzák, vagy alkalmaztatják áttételesen, akik ellen
látszólag irányul. Egyre több a sajtóban is megszellõztetett erre utaló gyanú, de
tény is. Szeptember 11-ével kapcsolatban a világon és magában az USA-ban is mind
több kétely merül fel, mert fokozatosan kiderül, hogy így, vagy úgy, de az
al-Khaidánál hatalmasabb szervezeteknek is közük volt hozzá. Szeptember 11-ével
kapcsolatban a történelem még nem mondta ki az utolsó szót. Nem kell hozzá sok
idõ, hasonlók derülhetnek ki a madridi terrortámadásról is. Nem az volt-e a célja,
hogy móresre tanítsa a terrorizmusellenes háborútól vonakodni kezdõ nyugat-európai
országokat? És akkor, bárkik is voltak az elkövetõk, a nyomok máshová vezetnek.

Számos más merényletért jelentõs késéssel, zavarosan, vagy senki sem vállalja
a felelõsséget. Ez azt jelzi, hogy az akció kigondolói rejtve kívánnak maradni, politikai
befolyásolásra, zsarolásra használják a módszert. Egy-egy terrorakció arra is alkalmas,
hogy huzamosan elvonja a közvélemény figyelmét az égetõ társadalmi problémákról,
úgy egy adott országban, mint világszerte. A veszélyt több kormány tudatosan el is
túlozza, hogy minél szabadabb kezet kapjon, pedig a félelemkeltés csak rosszabbítja a
helyzetet. Mivel nem tudni, kik bújnak meg egyes akciók mögött, nevetséges, hogy a
körültekintõ vizsgálódás helyett szinte azonnal arab nyelvû könyveket "találnak" a
környéken, (de oda sem figyelnek a hasonlíthatatlanul nagyobb számban található
angol-nyelvûekre, pedig lehet, hogy érdemes lenne lapozgatni bennük). Egyéb jelek,
mérvadó elemzések is megerõsítik, hogy egy-egy terrorista akció okait minden
eddiginél nagyobb körültekintéssel, kétkedéssel, rugalmassággal, de fõleg a globalista
törekvésektõl nem elszigetelten kell vizsgálni, ha ki akarjuk deríteni az igazságot. A
mindig beváló "Kinek van a hasznára?" kérdés jó kiindulópont.

A terrorista akciókat terroristák követik el, de nem tudni, hogy kiknek az
agyában születik az akció ötlete, nem lehet nyomon követni, hogy többszörös
áttételekkel kik állnak mögötte. Egy terrorista akció szolgálhat egészen más célokat is,
mint amelyek nevében végrehajtják, és szolgálhat ürügyül teljesen eltérõ érdekek
érvényesítésének közvetett kikényszerítésére. Titkon maguk a globalista erõk is
ösztönözhetik, hiszen ürügyül használhatják további elnyomó intézkedésekre. A
terrorista válláról nem lehet levenni a felelõsséget, de õ is csak eszköz, aki valamiféle
meggyõzõdésbõl, netán kényszer alatt, vállalja az akciót. Az a tény, hogy
feloldhatatlan ellentét van a terrorizmus jogosnak vélhetõ indítékai és az ártatlan
személyek halála között, eleve sejteti, hogy harmadik erõ is - maga a rejtve maradó
fõszereplõ - megbújik a konstellációban. Ezért ne higgyünk a látszatnak, sem az
álcázó célzatos propagandának, hanem hatoljunk a dolgok mélyére, amennyire csak
lehet, kövessük nyomon az eseményeket.

Kissé leegyszerûsítve, de a dolgok logikáját, pontosabban a logikátlanságát
szemléltetve, nyugodtan állíthatjuk, hogy bárkik állhatnak egy terrorakció mögött,
kivéve magát az elkövetõt, aki már nem fog beszélni. Úgy a valós, mint az álcázott
terrorista akció esetében egyet biztosan lehet tudni: közvetve (manipulátorként,
provokátorként), vagy közvetlenül (okozóként, kiváltóként), de egyértelmûen a
globalizmust erõszakoló erõk állnak mögötte.

A világpolitika központi kérdése.

A globalista imperializmus és a személytelen terrorizmus (Ismét elsõsorban a
társadalmi-politikai okokból keletkezett terrorizmusról, és nem a manipulált esetekrõl
szólunk) közti erõviszonyok annyira egyenlõtlenek, hogy szinte felmérhetetlenek.
Mégis annak vagyunk a tanúi, hogy ez az aránytalanság a globalizmust fegyverzi le,
és a terrorizmust fegyverzi fel. Ugyanis, ha az erõviszonyok automatikusan
érvényesülnének, és fõleg, ha a frontok tiszták lennének, a terrorizmusnak azonnal és
nyomtalanul el kellene tûnnie a föld színérõl. Ehelyett növekszik, s mintha az ellene
hadakozók tehetetlenek lennének, sõt láthatólag õk félnek jobban. Ugyanakkor a
világpolitika kardinális kérdésévé teszik; ma már nem is politikus az, aki nem beszél a
terrorizmusról akkor is, ha semmi szükség rá, és fogalma is alig van róla. De
mostanában nincs egy nemzetközi tanácskozás, vagy szervezet sem, ahol a
terrorizmus ne lenne központi kérdés.

Nos, tetszik, nem tetszik, de éppen ez a terrorizmus gyõzelme. A
terrorizmus társadalmi hátterét képezõ, a nemzeti létében, az emberi mivoltában
fenyegetett, modern fegyverekkel nem rendelkezõ, a globalizmus által ignorált,
kizsákmányolt, lebecsült társadalmi erõk, lehet hogy átmenetileg, de jelenleg képesek
a globalizmus saját eszközeit, a végletekig koncentrált hatalmát maga a globalizmus
ellen fordítani, s egyes döntõ vonatkozásokban alkalmazkodóbbnak, távolabb látónak
bizonyultak. Lássuk, miben.

Amikor az USA "feljogosította" önmagát a preventív háborúkra, túllépett a
nemzetközi jog nehezen kialakult, de általánosan - általa is - elfogadott alapelvein. Az
a tény azonban, hogy egyes jugoszláv, iraki, vagy afganisztáni vezetõk
tömeggyilkosságokat követtek el, nem mentesít egyetlen más államot sem a
nemzetközi jogi kötelezettségeitõl. Az önbíráskodás és a nemzetközi jog
összeegyeztethetetlen. Az amerikai álláspont kissé karikírozott, de a lényeget
pontosan kifejezõ logikai képlete azonban így néz ki: "Minek nekem a nemzetközi jog,
az ENSZ, a NATO, vagy akár az ész - csak bajjal járnak! - mikor van erõm bármire!".

Ezzel törvényen kívül helyezte önmagát, annak minden õt terhelõ és sújtó
következményével, bár elõjogokra számított, gondolván, hogy senki nem meri
követni. A szuverén államok közül nem is követte egy sem, kivéve Izraelt. A
nemzetközi jog figyelmen kívül hagyása azonban - ami egyébként is sajátja a
terrorizmusnak - megkönnyítette a terrorizmus helyzetét, mivel a nemzetközi jog
szempontjából egyenlõ helyzetbe hozhatta magát az ellenségeivel, õ is törvényen
kívülinek tekinti õket, velük szemben az õ kezét sem köti semmi. Mintegy bizonyítja,
hogy az USA-nak tényleg csak az ereje a nagyobb, de nem büntethetetlen. A
terrorizmus azonban az egyenlõtlen erõviszonyokat is kiegyenlíti valamelyest azzal,
hogy a kezében van a kezdeményezés, és tetszése szerint válogathat az óhatatlanul
adódó lehetõségek között. A meglepetés tényezõje, továbbá az a körülmény, hogy
nem hagyományos eszközökkel száll szembe az ellenséggel, ugyancsak a terrorizmus
elõnyére szolgál. Ezzel szemben az amerikaiak nem tehetnek mást, mint elismerik, sõt
figyelmeztetnek, hogy õk harcolnak ugyan a terrorizmus ellen, de az, ettõl
függetlenül, bárhol és bármikor lecsaphat. Náluk is.

A terrorizmus politikailag is csatát nyert annak köszönhetõen, hogy az USA
nem akadályozza Izraelt semmiben, a palesztin vezetõk célzott meggyilkolásában
sem, sõt inkább ösztönzi, és az ENSZ Biztonsági Tanácsában a vétójával õ menti meg
a nemzetközi politikai elítéléstõl. Eljárásával a politikai gyilkosságot, a terrorizmust
hallgatólagosan elfogadhatóvá teszi, mintegy a demokratikus országok védelmezendõ
értékei közé emeli. Ezzel a Hamasz és az al-Khaida nemcsak igazolhatja a saját
terrorizmusát, hanem félelmetes politikai gyõzelmet aratott, hiszen a világ
nyilvánossága elõtt megnyerte a terrorizmusnak a legfõbb ellenfelét.

A terrorizmus tudatában van annak is - és ez mindig az egyik alapvetõ célja -
hogy a modern technológia és hírközlõ eszközök világában minden akciója azonnal
széleskörû visszhangra talál. A terrorizmusnak nincs, vagy alig van saját szócsöve,
ezért az ellensége szócsöveit használja fel, ami ellen az semmit nem tud tenni azon
kívül, hogy megállapítja: önmaga ellen fordítják a saját fegyverét. A terrorista akciók
ugyanis egyszerûen eltitkolhatatlanok, s ahogy megtörténnek, a globalizmus teljes
hírközlõ rendszere - nemcsak az adott országé, hanem az egész világé - mintegy a
terroristák szolgálatába szegõdik, önként, minden kényszer nélkül. (Sokszor még
gyanúsan nagy hisztériát is keltenek, és persze, az okokkal lehetõleg õk sem
foglalkoznak, de kivételek még e tekintetben is egyre sûrûbben akadnak). Ezzel
azonnal a terrorizmusra irányul a nagypolitika, a közélet, az utca emberének,
mindenkinek a figyelme. Ebbõl adódik a logikus következtetés: a közvélemény, de
vonakodva a politika is, egyre inkább az okok felé fordul. Megakadályozhatatlan, hogy
mind többen tegyék fel a miérteket az elsõ pillanatban ésszerûtlennek tûnõ tettekkel
kapcsolatban, fokozatosan rájöjjenek az indítékokra, az összefüggésekre és
kitapintsák az igazságot. És ezen a ponton a terrorizmus diadalmaskodik. A
hagyományos imperialista módszerek itt nem hatékonyak; a gondolkodással szemben
a legmodernebb fegyverekkel sem lehet felvenni a küzdelmet. Mindez okkal kelt
félelmet a globalista erõkben. Lassan, nagyon lassan, de leleplezõdhetnek, és
vesztesekké válhatnak. Naivitás lenne nem észrevenni, hogy ez a folyamat beindult.
Folytatásához, elmélyítéséhez semmi más nem kell, mint félévente egy látványos
terrorista akció, amelynek, sajnos, bárki az áldozatául eshet. Ezért nagyon is "jogos" a
félelemszülte igyekezetük, mint ahogy igencsak jogos az okok keresése, elemzése.

Még nagyobb jelentõségû, hogy a terroristák minõségileg új fegyvert vetnek
be, amellyel szemben az imperialista globalizmus védekezésképtelen, s a
legmodernebb fegyverei is hatástalanok: a saját halálukat. Az USA, Európa, de a
mi hírközlõ szerveink is hallgatnak errõl, nem tudják magyarázni. Elítélik, lebecsülik -
elfogultságukban még gyávának is nevezik! - a terroristákat, a halálukat pedig
tabuként kezelik. Lépjünk túl a tabun, mert segíthet a terrorizmus okainak a
megértésében, s közvetve, talán a leküzdésében is.

A terrorista tudja, hogy miért követi el tettét, miért hal meg, azt is, hogy a
legtöbbször ártatlan emberek halnak meg vele együtt, de nincs más módja a
tiltakozása kifejezésére. Illetve van, ha tétlen marad. Nehéz dilemma elõtt áll: hagyja,
hogy az igazságtalanság akadálytalanul érvényesüljön, sújtsa a népét, az
emberiséget, vagy tegyen ellene valamit? Súlyos ellentmondás, és fájdalmas, hogy
ezt sem a halála, sem maga az akció nem oldja fel. Az erõszak maga azonban nem
célja a terroristának - meglehet, talán önmaga sem ért egyet vele - csak az eszköze,
amely õt-magát is megöli, és ebben senki sem képes õt megakadályozni.

Mindannyian tudatában vagyunk, hogy meg fogunk halni, de tudatosan
betervezett idõpontban és módon, ügyért meghalni, ne tagadjuk, egészen más
emberi minõséget jelent. Képzeljük el, milyen odaadás egy népért, egy ügyért, milyen
lelkierõ, elszántság, áldozatvállalás, történelmi igazságérzet, mozgatja a halálba
menõket. Semmit nem érünk el vele, ha úgy teszünk, mintha nem vennénk észre,
hogy a népeik hõsként tisztelik õket (ahogy más népek is hõsként tisztelik azokat,
akik meghaltak, vagy készek voltak meghalni a nemzeti ügyükért), és ma még azt
sem tudhatjuk, hogy az utókor, a történelem hogyan fog majd minderrõl - tehát az
egész emberiséget fenyegetõ globalizmus elleni küzdelemrõl - vélekedni.

Felkelni, s mint minden reggel, megborotválkozni, megreggelizni, elolvasni az
újságot, a szokásos "Viszontlátásra!" köszönéssel búcsúzni azoktól, akikrõl tudja, hogy
nem fogja õket viszontlátni, lemondani mindenrõl és elindulni a halálba - megrendítõ.
De nem kevésbé megrendítõ, hogy ugyanezt teszi az áldozata is, csak õ nem tudja,
hogy a halába indul, s fel sem merül benne, hogy nem látja viszont a szeretteit. Nem
is lehet egyenlõségjelet tenni a terrorista és az áldozata közzé, de egy vonatkozásban
mégis azonosak: mindketten az imperialista globalizmus áldozatai. Ennek okán nem
szabad elhinni, elhitetni, vagy elfogadni, hogy nem kell ennek a bonyolult jelenségnek
az okait kutatni, hogy csak a jelenség ellen kell harcolni, mert akkor az okokat
elõidézõ bûnösök mindvégig homályban maradnak.

Senki nem tagadhatja, hogy az ártatlanok életét követelõ terrorista akció
mindig rossz helyen és rossz órában történik, de a legnagyobb veszély mégis az, ha a
világ, a terrorizmus döbbenetes látványosságától elvakítva, hagyja, hogy a globalista
imperializmus mindig, mindenhol jelen legyen, hogy emberellenes gaztettei
megszokottá, észrevétlenné, elfogadottá váljanak. A terrorista akciót az elkövetõ
egyéni szempontjából akár ésszerûtlennek is minõsíthetjük, hiszen nem látja
eredményét, de az ügy szempontjából semmiképpen sem, akár elutasítjuk, akár
elfogadjuk ezt az ügyet. Semmi, senki nem akadályozhatja meg, hogy az annexió, az
elnyomás, a megalázás, a népirtás gyûlöletet, bosszút, ellenállást, visszacsapást
szüljön, csak az, ha nem követik el azokat. Ez az egyetlen lehetséges fájdalommentes
megelõzési lehetõség. De ugyanígy semmi, senki nem lenne képes megakadályozni az
USA és Izrael tekintélyének a hallatlan növekedését sem, ha nem halált, hanem életet
osztogatnának a világban.

A terrorista halála abszolút fegyvernek bizonyul, ami ellen az egész USA,
Bushostól és mindenestül, szinte semmit nem tud tenni, képtelen a saját
állampolgárai biztonságát garantálni (ahogy a legmodernebb fegyverekkel felszerelt
izraeli hadsereg is tehetetlen az ember-bombákkal szemben), s mivel változtatni nem
hajlandó, csak az eddigi úton haladhat tovább: nem bírva az idegek harcát, újabb
kiszámíthatatlan következményekkel járó nyílt háborúba menekülhet, amivel azonban
csak az ellenségei számát növeli, a szövetségeseit idegeníti el, a saját lakossága
kételyeit erõsíti. Továbbá, ahogy történik is, idõnként elrendelhet riadókészültséget,
rettegésben tarthatja a saját népét, a nagykövetségeit (amelyeket városcsúfító
erõdítményekké alakított át), na és félhet. És fél is; annyira, hogy a saját biztonsági
intézkedéseit egyfelõl a nevetségességig, másfelõl a mások elleni terrorizmusig
fokozza. Kettõzötten fél: fél a saját halálától, és fél a terrorista halálától.

Kiút mindig lehetséges.

A világban nem volt olyan politikai elvárás, még kevésbé kérés, hogy az USA
terroristaellenes harcba, úgy nevezett preventív háborúkba kezdjen, és önmagát
jelölje a vezetõ szerepre. Ez az USA saját találmánya, úgy ahogy van. A terrorizmus
elleni harc ürügyén azonban a saját stratégiai, gazdasági, pénzügyi érdekeinek az
érvényesítéséért harcol. Olyan elvárás viszont volt és van is, hogy legyen a
környezetvédelem, a nemzetközi büntetõbíróság, az egyenrangú szabad verseny és
kereskedelem, a nemzetközi jog betartásának, stb. elõmozdítója. Az USA a hatalmas
erejével ennek hatékonyan eleget is tudna tenni, hihetetlenül nagy nemzetközi
tekintélyre tehetne szert, de mert kizárólag a saját és feltételnélküli szövetségesei
szûk érdekeit követi, s az emberiség létérdekei hidegen hagyják, érezhetõen csorbul a
tekintélye, és súlyosabb következményekkel is elkerülhetetlenül szembe kell néznie.

Az amerikai politika láthatólag képtelen, vagy nem akarja megérteni, hogy a népe
valós érdekeinek érvényesítéséhez a hihetetlen potenciálját a béke, a barátság, a
haladás szolgálatába kell állítania. Egyszerûen nem érti, hogy egy testvér a jog és a
békesség, pedig ez messze nem tûnik sem bonyolult, sem megoldhatatlan
intellektuális rébusznak.

Az USA eddig sikerrel belekényszerített más országokat is az önmaga által
kezdett igazságtalan háborúkba. Az európai országok elõbb csak statisztaként voltak
jelen Afganisztánban és Irakban, de mára szereplõkké váltak; úgyszintén a NATO, és
mintha ezen az úton indulna el az ENSZ is. Ne legyen azonban kétely afelõl, hogy az
USA elegendõ katonai és más erõvel rendelkezik ahhoz, hogy megoldja az önmaga
által okozott problémákat, csak éppen másokkal akarja megfizettetni a számlát, s
tudatosan beláthatatlan kényszerpályára állít egy egész sor országot és szervezetet,
amikor belehajszolja õket a fõleg általa és feltétlen szövetségesei által kiprovokált
terrorizmus elleni harcba.

Vitán felül áll, hogy a fentiektõl nem függetlenül, az ártatlan életeket követelõ
terrorizmus emberellenes, törvény- és alkotmányellenes, de e harci módszert
alkalmazók a saját törvényenkívüliségük megszüntetéséért, az emberi elismerésükért
harcolnak. Még csak nem is egy társadalmi forradalom ideológiája vezérli õket, hanem
igazságot akarnak teremteni a tõkés társadalmi rendszeren belül, vissza akarnak ütni
a sokszor évszázados, sokkal nagyobb, de elhallgatott bûnökért. Következésképpen,
nem egyedül csak a terrorizmus hibáztatható azért, amit elkövet. Azon kell
elgondolkodni, hogy mi tesz valakit, vagy akár egy mozgalmat, terroristává. A
palesztin ellenállás, például, nem a saját belsõ logikája alapján fejlesztette ki az
öngyilkos terrorizmusát, hanem a palesztin nép ellen évtizedek óta folyó izraeli
terjeszkedõ és népirtó politika okán. A terrorizmus alapvetõen válasz az agresszióra, a
globalizmusra; lehet, rossz válasznak tartani, de csak válasz és nem a rossz okozója,
nem maga "a" rossz, sõt a sajátos eszközeivel éppen az ellen akar tiltakozni. A harci
módszereket az adott történelmi körülmények és lehetõségek határozzák meg; nem
lehet vakon elfogadni, de nem lehet eleve lemondani egyetlen harci módszerrõl sem,
mert az ellenállás hiánya dezorganizál, biztos pusztuláshoz vezet. Nem mondhatjuk a
palesztinoknak, hogy rendben van, harcoljatok a saját államotok létrehozásáért, de ne
használjátok az egyetlen fegyvert, amely még a rendelkezésetekre áll. Megindító volt,
ahogy a spanyolok, a világgal együtt, gyászolták a halottaikat; az elkövetõk nyilván el
is nyerik méltó büntetésüket, de abban kellene biztosaknak lennünk, hogy a felbujtók,
az okozóik, az értelmi szerzõk is erre a sorsra jutnak.

A globalizmus azért harcol a terrorizmus ellen, hogy leszerelje, mint a jóformán
vele egyetlenként szembeszálló ellenfelet, és akkor éri el a célját, ha a világ nem
keresi a terrorizmus okait, hanem vakon elítéli. Ha a jóindulatú emberek, az
ártatlanok halálán jogosan felháborodva, nem néznek mélyebben a dolgok mögé,
elfeledkeznek a globalizmus hasonlíthatatlanul nagyobb bûneirõl. Ha egyoldalúan,
csak a terrorizmust ítélik erkölcstelennek és megfeledkeznek a terrorizmust
kikényszerítõ globa-lizmusról, s ha lehetõvé válik, hogy éppen az az imperialista
globalizmus lépjen fel az erkölcs nevében, amelynek a világuralmi törekvései naponta
százakat nyomorítanak, ölnek meg, csak éppen az õ haláluk nem olyan látványos,
nem gyújtanak értük gyertyát, a sajtó nem ad róla hírt, hanem csendben temetik el
õket. Mintha túlzottan "hozzászoktunk" volna ehhez, mintha a terrorizmus
látványossága valóban elterelné errõl a figyelmet. Mintha az ellehetetlenítettségük
okán öngyilkosságot elkövetõ magyar parasztok, az elnéptelenedõ falvaink nem a
globalizmus áldozatai lennének.

Szerencsére egyre többen lesznek a világban, akik erre fel merik hívni az
emberiség figyelmét.

Mindezt akkor is látni kell, ha nem tudjuk elfogadni a terrorizmus tetteit. A
terrorizmus, mint ártatlan emberek elleni cselekedet - nem védhetõ; a
kiváltó okai azonban nagyon is emberiek és igazolhatóak. A globalizmusnak
már az "érvei" sem elfogadhatóak, nem is beszélve a világuralmi céljairól. Ezért
tudatában kell lenni, hogy a kiút csak a nemzetközi jog visszaállítása és megerõsítése,
az egyenrangú gazdasági kapcsolatok megteremtése, a népek szuverenitásának
elismerése, a nemzeti államok megerõsítése és tisztelete lehet. Ehhez az
emberiségnek ma még minden eszköze megvan, egyedül a politikai akarat hiányzik
néhány pillanatnyilag kulcspozícióban lévõ ország részérõl. E körülmény mintha eleve
elzárná a kiutat, de a jövõre vonatkozóan mégsem lehet semmit sem kizártnak
tekinteni; láttunk már a történelemben a tények logikája által kikényszerített
vargabetûket.

Nem szabad visszariadnunk attól a felfedezéstõl sem, hogy nem lehet
egyoldalúan csak a globalizmus, vagy csak a terrorizmus ellen harcolni, mert az
egyoldalúság tévútra vezet. Tanúi is vagyunk, hogy az egyoldalúan erõszakolt
terrorizmusellenes harc éppen a globalizmus, a terrorizmus jelenkori kiváltójának a
kezére játszik, még erõsítheti is. Ugyanakkor - bár a terrorizmus ilyen, vagy olyan
formája mindig kísérõje volt a történelemnek - el kell fogadni, hogy a mai tömeges
méretû terrorizmust egyértelmûen a globalista törekvések váltották ki. Ezért magával
a terrorizmussal szemben is a globalizmus elleni harc bizonyulhat a
leghatékonyabbnak.

Ennek a felismerése erõteljesen tör utat magának, de az elfogadásától ma még igen messze tartunk. A globalizmus mindent meg is tesz e felismerés megakadályozására, az önálló gondolkodás kialakulása ellen. Ez igazi globalista fenyegetés, mert a terrorizmus ürügyén észrevétlenül a gondolkodást kívánják
manipulálni. Eleve meg akarják akadályozni, hogy helyesen vessünk fel egy valóban igen nehéz, nagyon ellentmondásos kérdést, és körültekintõen lássunk hozzá az értelmezéséhez, esetleg a megoldásához. Ezért a terrorizmus, illetve a globalizmus elleni harcot is a fejekben kell elõször megvívni.

Mindezekbõl nem lehet más következtetést levonni, mint hogy ma senki nem érezheti magát teljes biztonságban. Kormánypolitikusaink ugyan nem gyõzik hangsúlyozni, hogy Magyarország nem célpont, mégis napi 50 millió forintot költenek védekezésre; ahogy más kérdésekben, a szavaik és a tetteik ezúttal sem esnek egybe.

Dõreség és felelõtlenség tagadni, hogy részvételünkkel kockázatokat vállalunk, s hogy nagyobb
veszélynek vagyunk kitéve, mintha nem küldtük volna el a katonáinkat idegen országokba még idegenebb érdekekért. A globalizmus és a terrorizmus elleni harc eseményei valamennyiünket érintenek: bár érzelmileg különbözõen viszonyulhatunk hozzá, senki sem marad közömbös, viszont nem mindenki gondolkodik el rajtuk. Ma még leszólják, becsmérlik, fenyegetik azokat, akik az okokat keresve, gondolkodnak a dolgokon. De, valamennyien potenciális áldozatok lévén, jogunkban áll gondolkodni,
véleményt alkotni, abban a reményben, hogy hamarosan túljutunk e kritikus zakaszon. A globalista imperializmust támogatnánk, ha nem gondolkodnánk el a terrorizmus okairól. Amikor az erõszak eluralkodik világunkban, a gondolkodás válságba kerül, de a kiutat mégis a gondolkodás, a jövõre kihegyezett,
megoldás-centrikus gondolkodás mutathatja meg. Ezért a gondolkodás tiltása -szellemi terrorizmus, amit az egymással összefonódó globalizmus és terrorizmus elleni harcban a világ nem engedhet meg magának. Akik a milliókat tragédiával fenyegetõ eszközökben nem válogatnak, még attól a jogunktól is meg akarnak fosztani bennünket, hogy a szavakban, a gondolatokban válogathassunk. A kibontakozás elõsegítéséhez a legszerényebb hozzájárulás is értékes és sürgetõen szükséges is.

Sütõ Gábor
nyugalmazott nagykövet

- Hiába vagy a legerõsebb, ha nem vagy a legjobb,
Heti Magyar fórum, 2003. ápr. 17.

- A nagy Testvér harca a való világgal.
Havi Magyaar Fórum, 2003. május

- Amerika törvényen kívûl,
Heti Magyar Fórum, 2003. augusztus 7.

- Ellenrecenzió
Havi Magyar Fórum, 2003. november

- Karácsonyi üzenet ifj.Hegedûs Lóránthoz,
Havi Magyar Fórum, 2003. december

- Kik valójában a szélsõségesek, avagy kikre szavazzunk?
Havi Magyar Fórum, 2004. április

- Ami a terrorizmus mögött meghúzódik.
Havi Magyar Forum, 2004. május

A cikkek a heti, illetve a Havi MF honlapján is elérhetõek.

Bp., 2004. 06. 01.
Fax: 388-7950